Ez az én könyvem

Hűvös nyári nap volt. A madarak csiripeltek, és lágy nyári szellő fújt. A fűszálak lengedeztek a karám belsejében, és lovak tépkedték őket jóízűen falatozva. Most az egyik felemelte a fejét és a levegőbe nyihogott a közeledő kocsizörejre.

Egy homokszínű Toyota gördült be a romos parkolóba. Az út porzott a kerék alatt, és behúzták a kéziféket. Ugyanebben a pillanatban egy másik bordó színű Renault is közeledett és egy mosolygó lány szállt ki belőle. A kezében lovas táskát lóbált és a másik felé futott. Az előbbi kezében piros Ponyclub-bos szatyor lógott, amibe lóápoló felszerelések voltak.

-         Szia Bianka! – kiáltott az utóbbi és megölelte a másikat

-         Szia Dóri! Hogy telt a napod? – Szólt Bianka.

-          Jaj már alig várom hogy lovagoljak. Kihozom Reményt már biztos nagyon vár. –  Ebben a pillanatban egy ló nyihogott fel a karámban.

-         Bizonyára Freedom is vár engem. – Most egy másik ló nyihogott fel és jött oda a kerítéshez, nyomában Reménnyel. – Gyönyörű vagy barátnőm – Súgta Bianka szelíden Freedom fülébe. – na lovagolunk? – Kérdezte lovától most már hangosan. Freedom válaszul nyerített és bólogatott, majd a patájával kapálta a földet.

-         Azt hiszem mi is kimegyünk. Ugye drágám? – Tőlük jobb oldalt Dóri és Remény üdvözölték egymást. Remény is bólogatott, és mivel nagyon régen látták egymást örömében felágaskodott. – Héj, nyugalom, nyugalom! Nincs itt semmi baj. Indulunk máris.

Bianka kivett szatyrából egy kék fehér szárat és Freedom kötőfékébe akasztotta a kapcsot. Dóri egy zöld szárral a kezében tért vissza az istállóból és Remény kötőfékének kis fémkarikájába akasztotta. Bianka megpuszilta a Freedom homlokán lévő fehér csillagot, amely kis fényként világított a kanca szénfekete testén. Dóri előttük ment egy pár lépéssel, nem kellett nagyon erősen tartania a szárat, Remény együtt mozgott vele.

A lányok bevitték lovaikat az istállóba. Bianka kikötötte Freedomot a legszélső állásba. Dóri a mellette lévő állásba kötötte Reményt, és jókora adag szénát tett elé. A ló nagy falatokban ette a szénát, és jóízűen csámcsogott. Bianka is tett Freedom elé egy nagy adagot és elmélázva nézte, ahogy lova nekiáll a kötegnek.

A két barát pucolóért és keféért indult, hogy lepucolják a lovakat. Bianka visszament Freedomhoz és körkörös mozdulatokkal pucolni kezdte a lovat. Freedom hangosan horkantott mikor a lány hozzáért a kefével. A kefe új volt és ezt Freedom is érezte. Alaposan megszaglászta azt majd visszafordult az ennivalóhoz és enni kezdett. Bianka alaposan megtisztította a lovat mindenhol de a lábát nem tudta lepucolni. Az nagyon sáros és koszos volt. „Hát ez meg hogy lehet?” gondolkodott el „Hiszen odakint nincs is sár.” A válla fölött átlesett Dórihoz, és látta, hogy a lány ugyanezen morfondírozik. Remény lába is csupa sár volt. „Hmm…furcsa. Na de nincs mit tenni.”

- Dóri! Szerintem kimegyek a kinti állásba. Le kell mosnom Freedom lábát. Csupa sár

- Reménynek is nagyon sáros a lába. Utánad én jövök – Szólt ki a másik lány Remény háta mögül.

Bianka újra a kezébe vette a szárat és ráerősítette Freedom kötőfékére.

- Gyere aranyom! Le kell mosnom a lábadat. Szörnyen koszos és sáros. – mondta Freedomnak a lány. Gyengéden megrántotta a szárat, de Freedom nem mozdult. Ijedt szemekkel nézett az istálló sarka felé. A fejét felemelte és nem engedett Bianka akaratának. A lány hiába ráncigálta a kötőféket, a ló nem engedett. – Gyere már! – Még egy kétségbeesett próbát tett ara hogy Freedomot megmozdítsa, de az megvadult. És Remény is. A ló felágaskodott és patájával energikusan rúgkapálta a falat. Dóri kétségbeesetten próbálta őt visszahúzni a földre de az nem engedte. Mikor leért a földre újra felágaskodott, majd még egyszer és még egyszer.

- Vajon most mi bajuk van? Eddig minden rendben volt.

- Nem tudom. Teljesen megvadultak. Nézd! Freedom az istálló sarkába néz. Talán ott van valami – Mondta Bianka Dórinak. – Nézzük meg mi lehet ott. Szerintem attól félnek a lovak

- Én ugyan oda be nem teszem oda a lábam – Nézett Dóri a sötéten tátongó istálló hátsó felére. Oda még sosem tették be a lábukat. Sőt senki sem rajtuk kívül.

- Pedig csak ott lehet valami. Hozom a zseblámpát. – mondta Bianka és a kis konyha felé rohant. De ott nem volt a zseblámpa. Talán a nyergesben. Beszaladt és azonnal észrevette a piros zseblámpát. Ragi, a macska rajta feküdt nem rég született kistestvéreivel. Bianka kikapta a lámpát a macska alól, aki kis hijján hanyatt esett.

Bianka nagy örömmel szaladt vissza Dórihoz, a kezében a zseblámpát szorongatta. Dóri először Biankára aztán a lámpára, végül az istálló vége felé nézett és a térde remegni kezdett.

- Te, én nem szeretnék oda menni. Olyan félelmetes. – mondta halkan és ismét hátra nézett. A nyílás még mindig ott tátongott feketén és üresen.

- Menjünk! Még lovagolnunk is kell – mondta Bianka és lassan közeledett a feketeség felé. Dóri csendben követte, és minden lépéssel együtt nyögött egyet félelmében. – Nyugalom! Nem lesz semmi baj, mindjárt ott vagyunk.

Ebben a pillanatban egy hatalmas, hideg fuvallat csapta meg az arcukat. Mindketten hátrahőköltek, Dóri megbotlott egy kis szalmában és hátraesett. Felkiáltott fájdalmában, mert beletenyerelt egy tompa, de rozsdás szögbe. Bianka hátrafelé araszolva ráesett Dórira. Aztán villámgyorsan kifelé futottak a homályból. Mintha ólomból lettek volna a lábaik, nagyon lassan futottak, és többször megbotlottak.

Ez a hideg fuvallat magában hordozott minden fájdalmat, minden kínt és szenvedést. Elnyújtott nyihogás hallatszott, amit egy panaszos vonyítás követett. Mikor kiértek a fényre megszűnt a hideg és a borzasztó hang. Bianka zihálva dőlt le a szénarakásra, és érezte, hogy a következő pillanatban Dóri is melléfekszi. Így feküdtek egy pillanatig. De aztán a lovak hangos horkantására kizökkentette őket és felültek.

- Még egy ilyen kaland és elköltözök Afrikába. – Mondta Dóri és odament Reményhez. Megpaskolta a ló nyakát és megnyugtatta. – Jól van semmi baj. Minden rendben – suttogta neki

A lovak addigra megnyugodtak és nagyokat csámcsogva enni kezdték a friss szénát. A lányok gyorsan felkantározták és felnyergelték a lovakat, mielőtt újra megvadulnak. Kivezették őket az állásokból. Kinyitották a kis kaput és, figyelve nehogy neki menjenek, kivezették rajta lovaikat. Mikor már lassú ügetésre fogták őket, Bianka így szólt:

- Ez vajon mi volt? Úgy éreztem magam, mint akinek nem lesz többet jókedve. Talán szellem van az istállóban?

- Ugyan. Szellemek nincsenek. De én is nagyon szomorúnak éreztem magam, és nem volt jókedvem. Vissza nem megyek oda soha.

Nagyon szép idő volt, és lágy szellő fújt. A lányok nagyon jót lovagoltak, habár végig azon járt az eszük, mi lehetett az, amit az istállóban láttak. Remény és Freedom nem voltak már izgatottak és úgy tettek mintha nem is történt volna semmi.

Lassan közeledtek a rét felé. Minden egyes lépés egyre hangosabb lett, ahogy a lányok gondolataikba merültek. „Kell, hogy legyen ott valami. Valami, amit elgyötörtek és nincs benn más érzés, csak a gyűlölet. Valami rémisztő, valami borzalmas. Valami, ami nem akarja, hogy ott legyünk” gondolkodott Bianka és lépésre fogta Freedomot. „Minden képpen vissza kéne oda mennünk. Nem hagyhatjuk, hogy az a valami mindenkit ijesztegessen. Már csak Dórit kell meggyőznöm”

Dóri is hasonlókon gondolkodott. Neki is az istállóbeli kaland járt a fejében, de ő egészen más szemszögből vizsgálta helyzetet. „Brr… Vissza nem megyek oda. Ha még egyszer ilyen kalandban lesz részem én…én…Hrrr… Nem megyek vissza többet és kész”

Bianka még mindig gondolkodott a látottakon. Illetve a hallottakon, és azon amit éreztek. Hogy nem lesz többé jókedvük. Ránézett barátnőjére és látta, hogy az is leállította Reményt, hogy tudjon gondolkodni. A kantárt már egyikőjük sem fogta, és mindketten előredőltek szerettet lovaikon. „Lehet, hogy ez bután hangzik, de szerintem segítenünk kéne azon a szellemen vagy min.” gondolkodott most megint el Bianka. „Hiszen azt már tudjuk, hogy van ott valami”

-         Valami szörnyű, és elgyötört. – gondolkodott hangosan Bianka.

-         Valami, ami nagyon szomorú, és nem akarja, hogy bárki más boldog legyen – szólalt meg Dóri is. Észre sem vették, hogy beszéltek egymáshoz, csak mentek tovább, néma hallgatásba burkolózva.

-         Benn vagy egy kis vágtában – kérdezte Bianka, és meg sem várva a választ ügetésre fogta Freedomot.

-         Naná – kiáltotta Dóri és ő is ügetni kezdett.

Lassan mind két lány tan ügetni kezdett, és kisvártatva már rövid vágtában közelítettek a mező végéig.

- Ez így unalmas. Csapjunk a lovak közé! – mondta Bianka, és szélsebes vágtára fogta magas, vékony lovát. Freedom szerette a vad vágtát és egészen felgyorsított. A hátán ülő lány már csak elmosódott foltokat látott fák és madarak helyett, de azt hallotta, hogy Remény is lóhalálában közelít felé hátán Dórival. Egy kis idő múlva már egymás mellett suhantak. A hajukat borzolta a szél, és az arcukba csapott a nyári levegő.

Bianka kis idő múlva lelassította Freedomot és látta, hogy Dóri is így tesz. Leállították lihegő lovaikat majd lassan elindultak hazafelé. A két lány a vágta gyönyörétől még mindig csodás hangulatban volt, és beszélgetve törölgették a szemükből a vágta hevétől kifakadt könnyeket

-         Na látod, ezt megismételném, nem úgy, mint az istállóbeli esetet. Abból legem volt. - Mondta Dóri és megpaskolta gyönyörű pej lova nyakát.

-         Én is nagyon szívesen – mondta Bianka és ráfeküdt a Freedom hátára. Mikor felült, egy kicsit komoly képet vágott. – És én sem akarok visszamenni arra a helyre. De azt hiszem még is csak vissza kéne mennünk.

-         Nekem ugyan eszem ágában sincs. Elég volt egyszer találkozni azzal a szörnyeteggel, aki ott van. Többet oda be nem megyek, ha addig élek is.

-         De hát nem hallottad, amit az a valami akart nekünk mondani? Szerintem pedig igen is vissza kell mennünk. Segítenünk kell azon a lényen. Hiszen a hangjában nincs más csak fájdalom és kín

-         Talán én is veled tartok. Jaj, tudom, hogy ezt még nagyon meg fogom bánni – emelte Dóri az égre a tekintetét. – Na jó. Ha annyira akarod, segíthetünk annak a micsodának.

Ezután mát végig csendben mentek, nem szóltak egymáshoz. De akkor Biankának hirtelen eszébe jutott valami.

-         Mit gondolsz az Eriék hinnének nekünk? – kérdezte, bár már előre tudta, hogy mi lesz a válasz.

-         Ugyan. Hülyének néznének minket. Azt hinnék, hogy megőrültünk. – Válaszolta Dóri, olyan arccal, mintha ez magától értetődő lenne. – Őszintén szólva még én magam sem hiszem el az egészet.

-         Lehet, hogy délután is kiviszem Freedomot. Erős ló, nem fárad el olyan hamar. Igaz-e aranyom? – Kérdezte Bianka és előre hajolt a nyeregben. Freedom helyeslően bólintott. Csak ritkán értette, mit beszélnek az emberek, de ha a lovaglásról, vagy az ő kiváló képességeiről volt szó, akkor emberi nyelven is értett. – Szerintem hívjuk el a Mónit is. Elvégre ő kihozhatja Shadowt. Te is jössz?

-         Szerintem igen. Remény olyan csúcsformában van, hogy még egy órát simán kibír. És szerintem Shadow is örülne egy kis kikapcsolódásnak a szabadban. Móni úgy is el fogja engedni, had legelésszen. – Válaszolta Dóri, és a következő pillanatban előre mutatott. – Nézd már itt is vagyunk.

Valóban. A Szarkavári Lovasklub hatalmas sárgára festett betűit látták meg a kis lovarda garázsa feletti tetőn. A két lány lépésben közeledett a kapu felé. Mikor odaértek Dóri előrement Reménnyel és kinyitotta a kaput. Utána Bianka is bevezette Freedomot. Már mindketten kihúzták lábukat a kengyelből és lecsusszantak a lovak oldalán, amikor ismerős hangot hallottak a hátuk mögött.

-         Sziasztok. Csak hogy végre itt vagytok, már égen földön kerestelek benneteket. – szaladt feléjük Móni.

-         Mért kerestél? – lepődött meg Bianka – Hiszen nagyon jól tudod, hogy amikor csak tudunk, kint vagyunk a lovakkal. – Veregette meg kedves lova nyakát. – Várjatok, mindjárt jövök! – Kiáltott fel és elrohant az öltöző felé.

-         Én is – mondta Dóri és ő is Bianka után rohant.

Móni értetlenkedve nézett utánuk. Most meg vajon hova lettek ilyen hirtelen? Mindegy. Rántotta meg a vállát. Odament Reményhez és barátságosan megpaskolta a kanca nyakát. Aztán a zsebében kezdett turkálni, és mikor kihúzta a kezét, a tenyerében négy darab kockacukor volt.

- Igazából Shadownak tartogattam, de mit árt, ha ti is kaptok belőle!?

Remény a cukor láttán fickándozni kezdett a nyereg alatt. Egy jó nagyot beleszagolt Móni kezébe, és kikapott egy cukrot a lány tenyeréből.

Miután Remény kapott egy cukrot Freedomon volt a sor. Móni hozzá is odament, és megsimogatta a fekete kanca sörényét. Majd az ő szája elé is odatartotta tenyerét. A ló jóízűen harapott a cukorból.

Bianka és Dóri ekkor tért vissza. Bianka a kezében egy nagy zacskó répát lóbált, Dóri egy száraz kenyér gyűjteménnyel ajándékozta meg kedvencét. A két lány egymás között cserélgette a kenyereket és répákat, így mindkét lónak bőségesen jutott csemege. Na és persze Móni kezében még volt két cukor. Ezt a lovak is észrevették és lökdösődve próbáltak eljutni a cukorig. Móni azonban csak a fejét rázta.

-         Ez már Shadowé. Ti már kaptatok mindenfélét.

-         Jó tett helyébe jót várj – mondta Bianka és egy darab répát nyomott Móni kezébe – Az én répám a te répád. Parancsolj.

-         Szerintem és is tartozom – mondta Dóri, és ő pedig egy nagydarab száraz kenyeret adott Móninak. – Gyere kincsem, most szépen lecsutakollak. – mondta Remény felé fordulva. Végigsimította a ló hátát és bevezette az istállóba

Kis idő múlva Bianka is követte, és bevezette Freedomot a bokszba. Lazított a hevederen, és levette a ló fejéről a kantárt. Éppen a nyerget vitte vissza amikor, az egyik kutya nekiment a lábának. Elvesztette az egyensúlyát és lehuppant a földre.

-         Lajos! – kiáltott rá az elvetemült kutyára.

Bement a nyergesbe és föltette a helyére Freedom nyergét és kantárát. Aztán visszaindult, hogy megnézze, mit csinálnak a barátnői. Móni éppen áthajolt Shadow bokszának etetőnyílásán és a répát meg a száraz kenyeret tette az etetővályúba, Dóri pedig Remény sörényét fésülgette.

-         Lányok, nekem hamarosan haza kell mennem. Hat órakor muszáj elindulnom. – mondta Móni és megsimogatta a hannoveri mén nemes fejét. – Egek, már mennem is kell – nézett rémülten az órájára. – Hat óra lesz két perc múlva. Szia drágaságom, holnap is eljövök hozzád, megígérem. – mondta és egy csókot nyomott a hófehér csődör homlokára.

- Szia Móni. Holnap gyere majd, mert ki akarunk lovagolni, és te is jöhetnél Shadowval. Szerintem ős is örülne neki – Shadow horkantott és bólogatott Bianka kijelentésére. Móni megejtett egy elégedett vigyort és otthagyta a két lányt lovaikkal.

Útközben azon gondolkodott milyen jó is volna, ha Shadow az ő lova lenne. Az fix, hogy mindennap kint lenne, és rendesen gondját viselné, nem úgy, mint a mostani gazdája. Lehet, hogy nem kínozza vagy ilyesmi, de nagyon elhanyagolja, és amikor felnyergeli szegény ló még csupa kosz. Persze Móni előrelátó, és amikor csak tudja, lecsutakolja és lepucolja a lovat, mielőtt a gazdája odaér.

Hát igen. De szép is lenne, ha bármikor kimehetnék a lányokkal terepre, és nem kellene mindig felhívnom Jani bácsit. Gondolta szomorúan. Éppen kiment a kapun, amikor hirtelen kísérteties nyihogást és vonítást hallott, és hirtelen olyan hideg lett, hogy Móni egészen a nyakáig felhúzta a pulóvert. Aztán megint minden visszatért. A madarak, akik az imént elhallgattak, most megint csiripeltek, és megint visszatért a meleg kánikulai idő. Biztosan csak képzelődtem. Gondolta a lány és hazament.

Bianka is hallotta a hangot. Mikor felcsendült az ismerőd hang, a lány összerezzent és ijedten nyögött egyet. Dóri is félholtra vált arccal nézett maga elé, majd ugyanabban a pillanatban mind két lány az istálló vége felé nézett, amely sötéten és kiesen tátongott, hideget és félelmet árasztva magából.

-         Dóri én tudom, hogy megfogadtad, hogy nem mész vissza többet, de…

-         Ne is fojtasd! Tudom, hogy mit akarsz mondani, és most az a válaszom: Menjünk. Most már én is kezdek kíváncsi lenni.

-         Akkor most megyünk? – kérdezte vissza Bianka. Nem nagyon hitte hogy barátnője ilyen gyorsan meggondolta magát, de örült a változásnak.

-         Igen mehetünk. Csak előbb hozok füldugót – viccelt Dóri és elment a nyerges felé. Beváltotta ígéretét és fülében egy-egy vatta darab volt belegyömöszölve mikor vigyorogva visszatért.

-         Na ne viccelj! – mondta Bianka, és nevetve kirángatta a vatta darabokat barátnője füléből – Indulnunk kell!

-         Jó mehetünk, csak ne cibáld már a fülemet. – mondta Dóri, és elrántotta a fülét az újabb ostrom elől.

Bianka ment előre. Remegő lábakkal indult el a folyosó vége felé és minden lépésére ügyelt, nehogy zajt csapjon. Most nem volt olyan furcsa és hideg. Olyan volt mintha az elmúlt napokban semmi sem történt volna. Ahogy egyre beljebb haladtak, Bianka félni kezdett, és bár a kezében ott szorongatta a zseblámpát, elfogta a pánik és szorosan barátnője mellé állt.

Nem történt semmi sem egészen addig, amíg el nem értek az istálló legvégéig. Akkor a két barátnőt hirtelen forgószélszerű lökés érte és mindketten hanyatt estek. Bianka kezéből kiesett a zseblámpa és hangosan koppanva elgurult a hideg kövön. Most megint hallották azt a fülsiketítő hangot, amit a múltkor, azt a vonító, sikító hangot, és megint libabőrös lett a hátuk. De az iszonyatos vonyításba most hirtelen egy másik hang is hallatszott. Egy elnyújtott, keserves nyihogás.

És akkor meglátták. Ott állt tőlük alig 4 méterre, és hangosan horkantva felágaskodott. Nagyokat rúgott a lányok felé, akik ijedten kúsztak hátra a hideg padlón a súlyos paták ütése elől.

A lény félelmetesen lószerű volt, de a szeme apró tűzként égett szénfekete pofájában. A sörénye és a farka tűzként meredezett felfelé, és szinte valódi lángokként nyaldosták az istálló száraz gerendáit. A két lány minden percben attól félt, hogy az istálló kigyullad, de ezek a lángok nem voltak valódiak.

 - Tűnjünk el innen! – Kiáltotta Dóri és villámgyorsan Remény felé vette az irányt. Ha abban reménykedett, hogy lova bokszában biztonságban lesz, nagyon tévedett. Remény megint megvadult és a falat csapkodta patájával. A szeme tele volt félelemmel és ijedséggel, és nem engedte közelebb a lányt 3 méternél.

 - Jó fussunk. – mondta Bianka és barátnője után iramodott. A szellemló nem követte őket, és lassan elmúlt a hideg és a kísérteties nyihogás.

A lányok lassan megnyugodtak, bár még mindig ziháltak egy kicsit. Remény és Freedom is újra megközelíthető lett, és barátságosan nyihogtak. Már megint úgy tesznek, mintha nem történt volna semmi. Hmm...furcsa gondolkodott Bianka. Megpaskolta az andalúziai kanca nyakát és egy répát tartott az orra elé.

 - Vészhelyzetekre tartogattam, de most is szükség van rá. – mondta viccelődve, habár nem volt nagyon kedve viccelni. Tudta, hogy az előbb milyen veszélyes helyzetben voltak, mégis, még mindig úgy vélte, hogy azon a „lovon” segíteni kellene.

Ránézett barátnőjére és látta, hogy annak is kiült arcára a tanácstalanság. Egyikőjük sem tudta, mit lehetne kezdeni ezzel az új helyzettel.

-         Talán még egyszer vissza kéne mennünk – vetette föl félénken Bianka és várta a választ.

Dóri nem válaszolt, csak legyintett és bólintott egyet. Bianka segített fölkelni barátnőjének a földről, és így szólt:

-         De ma már semmiképp sem – mondta és egy kicsit vidámabban így szólt – Gyere, nézzük meg Kellyt és a kiscsikót. Hoztam nekik egy zacskó füvet és egy nagy adag répát. A kiscsikónak úgy sincs nagyon ínyére a széna. Jól van drágaságom nyugi! Nyugi! Te már megkaptad a mai adagodat – mondta Bianka és próbálta visszatolni a Freedom fejét. De az nem engedett és mindenáron meg akarta szerezni a répás és füves zacskót.

-         Nálam pedig van még egy kevés száraz kenyér. – mondta Dóri és Reményre pillantott. A ló a kenyér szóra felült és mókásan nézett ki. Nagyokat nyihogva követelte azt, ami szerinte az övé volt.

-         Naaaa! – kiáltott Bianka. – Most már tényleg elég legyen! Ez nem a tied.

A két lány elindult a másik istálló felé, hogy megnézzék Kellyt és a kiscsikót.

- Ó de aranyos. Hát nem édi!? – mondta Bianka és egy nagydarab répát tett a csikó orra elé. – Tessék aranyom, ez a tiéd. És egy másik a türelmes anyának. – fordult most Kellyhez és neki is adott egy répát.

- Kán, kicsim, nézd mit hoztam neked – mondta Dóri és egy kis száraz kenyeret nyújtott a csikó felé. A kicsi a nyakát nyújtogatta az eleség felé, de nem érte el. Kelly a szájába vette a kenyeret és átadta kicsinyének.

Ekkor a két lány kocsizörejt hallott a földes útról. Egy olajzöld autó kanyarodott be a parkolóba, és egy huszonéves lány szállt ki belőle.  Mosolyogva köszönt a lányoknak, és megkérdezte:

-         Ma is kilovagoltatok?

-         Szia Eri! – mondta a két lány, és csitítgatták az ugató kutyákat. Erika magas volt, vékony, barna haját lófarokban hordta és a lányok egyik oktatója is volt.

-         Igen, mint mindig – válaszolt Bianka Eri kérdésére.

-         Gyere Bianka! Még oda kell adnom a többi száraz kenyeret K&K-nak.

-         Ki az a K&K? – kérdezte Eri és Bianka meglepetten.

-         Hát Kelly meg Kán – mondta Dóri olyan hangon, mintha ez magától értetődő lenne.

-         Ja értem – mondta Bianka, bár még mindig nem nagyon értette. – Akkor megyünk?

-         Aha

-         Én bent leszek az állásoknál, ha kellenék – mondta Eri és elindult Juszuf, Apacs és Shörly állása felé, hogy megpucolja a lovakat.

Bianka és Dóri futott vissza „K&K” boksza felé. Bianka, mikor már ott voltak, kivette a szatyrából a friss zöld fűvel teli zacskót, és kiürítette tartalmát Kelly elé a bokszba. A ló nagy örömmel fogadta az ajándékot és nagyokat nyelve enni kezdett. A csikó is felfigyelt anyja falatozására. Oda ugra-bugrált Kelly mellé, és bevett a szájába egy szál füvet. Ügyetlenül rágcsálni kezdte. Kelly felemelte a fejét és egy nagyot horkantott, mintha nevetne ügyefogyott kicsinyén.

-         Talán Pajzán is megérdemelne egy keveset – mondta Bianka –elmegyek, adok neki egy kis füvet. Örülni fog neki.

-         Jó menj. Én addig itt maradok és odaadom a maradék kenyeret Kellynek. Pajzánnak már nem jutna. – füllentette Dóri és egy nagydarabot dugott Kelly etető vályújába. Mindenki tudta, hogy Dóri kedvenc lova Kelly.

-         Jó akkor megyek.

Bianka Pajzán boksza felé igyekezett. Fejét bedugta a boksz kis ablakán. Pajzán eltűnt! Nem volt a bokszban. Kint esett az eső, a lovakat mind behozták. Ez meg hogy történhetett?

Bianka lélekszakadva rohant vissza Kelly bokszához.

-         Pajzán eltűnt! Nincs a bokszban – lihegte Dórinak. A lány úgy nézett rá, mint egy elmebetegre. Bianka nem szólt, csak Pajzán boksza felé mutatott. Kelly idegesen mozgatta előre hátra a füleit, és hallgatta, miről beszélgetnek a lányok. Köztudott volt, hogy Kelly „legjobb barátnője” Pajzán volt. Egyedül neki engedte, hogy hozzáérjen a csikójához.

Dóri rohant Pajzán bokszához. A ló valóban nem volt ott. A lány idegesen vakarta a fejét. Az nem lehet, hogy egy ló csak úgy nyomtalanul eltűnik. Nem vette biztosra, de úgy érezte, hogy a szellem patája van a dologban.

Mikor visszament Biankához és a K&K-hoz, ezt a véleményét meg is osztotta a lánnyal. Bianka helyeslően bólogatott. Ma nem kellett hazamenniük, mert most sátras táborban voltak. Az Eszter pedig csak estefelé jön. Neki sem szabad beszélniük róla. Ez a kettőjük titka marad.

6 óra körül Eszter is megérkezett. Lovarda összes tagja körülülte a tábortüzet, és mind egy-egy szalonnát sütögettek egy éles végű botra húzva. A három barátnő is ott ült közöttük. Viccelődtek, bolondoztak, és szalonnát ettek. Bianka és Dóri teljesen megfeledkeztek a délután történtekről.

Azonban este mikor sátrakba bújtak, újra előtörtek az emlékek. A két lány forgolódott a sátorban, pedig a paplan nem volt kemény és nem volt hideg sem, meleg sem. Kellemesen langyos volt az idő, még is Bianka ide-oda dobálta magát. Egyszer Eszter meg is kérdezte mi a baj, de a lány csak annyit válaszolt, hogy kényelmetlen a paplan.

Az éjszaka közepén Biankának végre sikerült elaludnia, de ekkor 180 fokos fordulatot tett, és egyenesen Eszter hasába könyökölt, aki hangosan szitkozódva ült föl a paplanon.

-         Áááá… Mi a fenét csinálsz? Ez fájt.

-         Bocsi, bocsi. Véletlen volt. – magyarázkodott Bianka és gyorsan elkapta „gyilkos” könyökét.

-         Áh, most már úgysem tudok visszaaludni. Inkább beszélgessünk. – mondta Eszter és lassan visszahanyatlott a paplanra. Aztán Bianka felé fordult és így szólt: - Képzeld, anyával gyűjtést szerveztünk Siriusnak, hogy rendbe hozzuk valahogy a bokasüllyedését. Szerdán lesz a műtét, és azután olyan lesz, mint bármelyik rendes ló. A lovakat áthelyezik, mert látják, hogy nem viselik rendesen gondjukat. Darabok hullanak ki a patájukból. Anyával megbeszéltem, és lehet, hogy megvesszük azt a gyönyörű lovat. – mondta Eszti vidáman és a hátára feküdt, mintha arról ábrándozna, hogy Sirius már az övé.

Bianka Eszti magyarázásának csak töredékét hallotta. Mikor a lány ott tartott, hogy Siriust és a többi lovat, Szépséget, Öcsit és Szikrázót, áthelyezik egy másik helyre, ő már hangosan durmolt. Nagyon fáradt volt.

Arról álmodott, hogy a szellemló üldözi, kijön az istállóból, és kergeti őt Freedom hátán. Ők pedig csak vágtáznak és vágtáznak. Freedom sosem merül ki, de a szellemló egyre gyorsabb és gyorsabb, de pont amikor utolérte volna őket…

Bianka felült álmából, a hátát kiverte a hideg veríték, tágra nyílt szemmel vette észre, hogy megint csak a Szarkavári lovasklubban van. Dóri is pont most kelt fel és ő is elég zaklatottnak tűnt. Mellettük Eszti morgolódott valami olyasmiről, hogy ki kell tenni a pónit a háztetőre. Bianka és Dóri csak nevetett egyet, majd egymásra néztek. Mindketten ugyanarra gondoltak.

-         Szerintem ma fojtassuk a nyomozást, és kezdjük Pajzán bokszánál. Ott találhatunk valamit, ami nyomra vezet. Lehet, hogy most nagy butaságot mondok, de szerintem a szellemló is benne van a dologban.

-         Igen, én is gondolkodtam ezen, de egy idő után elvetettem az ötletet. Gyere, menjünk! De vigyázz fel ne ébreszd az Esztit.

-         Jó, menjünk! – mondta Bianka és feltápászkodott fekhelyéről, és barátnője után iramodott. – Várj meg!

-         Gyere!

A két barátnő osonva ment be a kies istállóba. Minden lépésre ügyeltek, nehogy zajt csapjanak. Freedom és Remény a szokásos helyeiken álltak teljes nyugalomban. A lányok nagyot szusszantak, hogy szeretett lovaiknak semmi bajuk nem esett, és nem jártak úgy, mint Pajzán.

Bianka gyorsan beszaladt az öltözőbe és egy répával a kezében rohant vissza. Odaadta Freedomnak és Dórihoz fordul, aki javában simogatta Reményt.

-         Gyere, most menjünk Pajzánhoz. Elvileg is oda indultunk.

-         Jó mindjárt mehetünk – mondta Dóri, majd visszafordult a kancához. – Szia szívecském. Nemsokára kimegyünk terepre. Csak győzzem kivárni.

Bianka és Dóri a másik istálló felé vette az irányt ahol Kelly már várta őket. Reménykedve megszaglászta a zacskót, amit Bianka a kezében tartott, de hamarosan megéreztek, hogy a szatyor üres, és megsértődve emelte magasba a fejét és a farkát. Kán félelemmel a szemében óvatosan közelített a lány felé és ő is megszaglászta a szatyrot. Majd, hogy okosabbnak tűnjön, utánozta anyukáját és fejét farkát magasba tartva elügetett a sarokba. Most várakozóan nézett anyjára, hogy dicsérje, meg amiért ilyen ügyes volt, de Kelly csak  a fejét rázta.

Bianka és Dóri csak nevettek a családi jeleneten, de ugyanabban a pillanatban megint elborult az arcuk. Mindketten Pajzán boksza felé néztek, eztán egymásra. Bianka indult el először, és, mint a detektívek, egy apró átlátszó zacskót vette elő a zsebéből. Aztán újra benyúlt a zsebébe és két pár kesztyűt húzott elő. Az egyik párt Dórinak adta, a másikat pedig ő maga húzta fel. Most egy nagyítót is előhúzott és a földet kezdte el nézegetni.

Már vagy egy órája keresgéltek, amikor Bianka valami kicsi, csillogó dolgot vett észre. Odament, hogy jobban megvizsgálja a darabot. Egy patadarab volt, amin olajat vélt felismerni. Olyan olajat, amit utoljára tegnap látott. Tegnap a sötétben. A felismerés úgy hatolt a fejébe, mint a villámcsapás. Ez a patadarab azokból a patákból való volt, amik előle a lányok tegnap fejvesztve menekültek.

-         Dóri! Dóri! Azt hiszem találtam valamit. Nézd! Ez nem olyan, mint a kísértet ló patája?

-          De igen. Teljesen olyan. – mondta Dóri és közelebbről megvizsgálta a patadarabot. – Teljesen olyan – mondta és falfehérré változott. – Akkor most vissza kell mennünk a…oda a ….?

-         Igen sajnos – mondta Bianka. Odalépett az istálló bejáratához, és a másik istálló felé nézett. Gondolatai a szellemló körül keringtek. – Meg kell tennünk! Pajzán érdekében.

-         Jó akkor induljunk. Nem mintha nagyon szeretném, de minél előbb, annál jobb.

-         Menjünk!

A két lány átvágott a két lovarda közötti ösvényen. Egyiküknek sem akaródzott elindulni a sötétség felé, tehát leültek egy-egy széna bálára, lovaikkal szemben. Freedom hangosan nyerített, mikor meglátta gazdáját közeledni, és Remény is felemelte a fejét kíváncsian tekintve Dórira.

Bianka elmélázva simogatta Freedom homlokát, és nézett a ló nyugodt szemébe. Dóri is erősen gondolkodott, és Remény füle tövét vakarta.

-         Talán menünk kéne. – állapította meg Bianka és kérdően Dórira nézett.

-         Jó menjünk.

-         És még egy dolog. Nagyon figyelj a padlóra, hogy nincs e rajta valami feltűnő. Nekem nagyon furcsa, hogy a szellemló csak néha jön elő, pont akkor, amikor mi ott vagyunk.

-         Jó, de most már menjünk, mert nem bírom tovább a feszültséget.

Bianka felkapta a kis piros zseblámpát, ás bátorítóan Dórira nézett. Dóri, annak jeléül, hogy mehetne, felemelte a hüvelyk ujját. Bianka a sötétség felé nézett. Nyelt egy nagyot, és remegő lábakkal elindult. Minden egyes lépés nehezebb lett. A remegő lámpa fényét a padlóra szegezte, de figyelte az előttük tornyosuló sötétséget is.

Lassan közeledtek az istálló végét jelző falig, de nem történt semmi. Dórit elfogta a pánik. Megmarkolta Bianka kezét, aki fájdalmában felszisszent, de nem hangoskodott.

Már elérték a falat, a pokoli lény azonban még mindig nem jött elő. Bianka óvatosan megérintette ujjai hegyével az istálló falát. Nem történt semmi. Az istállónak ez az elhagyott része teli volt pókhálókkal és ahhoz hasonló, fehér, összecsomósodott, gumiszerű dolgokkal. Bianka óvatosan elhúzta a pókhálókat, de egyedül nem tudott leszedni ennyit egyszerre. A fogai között egy „Segíts!”-et súgott Dórinak, és fejével a pókhálók felé bökött.