MOHAMED LOVA

Mohamed kedvenc lova, Al Borak hátán szállt fel a Mennybe, Illés szintén ló vontatta, tüzes szekéren hagyta el a földi világot. Buddha hű lova hátán menekült az emberek szeme elől a tisztult gondolatvilágba. Az északi főisten, Odin szívesen vágtázik nyolclábú lova, Sleipnir hátán. A görög mitológiában nemcsak lovakkal, de félig ló, félig ember lényekkel is találkozhatunk, ők a kentaurok, hegyek és erdős ligetek szilaj természetű lakói. Poszeidón kedvenc állata volt a ló, melyet ő teremtett, és Pallasz Athéné segítségével szelídített meg. Ő nemzette Pegazust, a szárnyas lovat, ki patája dobbantásával fakasztotta a múzsák forrását. Az ókori görögök szerint a nap azért kel fel és nyugszik le, mert lovak húzzák szekerét. A mesebeli Egyszarvú gyógyító ereje és jósága közismert. A sors legvégzetesebb lovairól az Újszövetségben olvashatunk: ők az Apokalipszis lovai, kiknek lovasai szörnyű csapásokat hoznak az emberiségre.

LOVAK

Fekete lovak a horizonton,
hullámzó rét a sörényük,
szabadságuk a szél száguldása,
kezemen meg-megremegő bőrük
bársonyos simasága...
hajad simogatom.

VADLOVAK (akiket nem tudunk elérni)

A SÁRKÁNYLÓ FIA

Ébredezett. Lassan elindult körülötte a világ. Orrcimpái egyre hevesebb táncba kezdtek. Hirtelen fojtott hang tört elő torkából és megérezte a fojtogatón iszonytató, kesernyés bűzt. Végre sikerült. Szemei kinyíltak, de bár ne tették volna. Mivel valami mázsás súly nehezedett rá, csak egyik szemével érzékelte, és azzal is csak rézsútosan, a hajnali szürkületben elé táruló látványt. Imitt-amott elszenesedett csonkok meredeztek ki a földből, és ameddig csak a szem ellátott, a pusztulás uralta a tájat.
Mocorogni kezdett. Megpróbálta kiszabadítani magát a ránehezedő súly alól. Centiről-centire, araszról-araszra küzdötte ki magát. Az erőlködéstől elgyengülten lihegett egy darabig, majd nagy nehezen lábra állt. Ekkor borzadt csak el igazán. Amit ő mázsás tehernek érzett, az a saját anyja volt. Ízig-vérig sárkány-ló, a sárkánylovak egyre ritkuló csapatának egyik legnagyobbika, mondhatni, a sárkánylovak vezére. Most megperzselődve, szárnyaszegetten feküdt előtte. Elszenesedett szárnyaival és testével védte őt a pusztulástól.
Végignézett magán. Szárnyai élettelenül, törötten lógtak. Ékessége és egyben titkos fegyvere végleg használhatatlanná vált. Egyetlen harapással tépte le mindet. Helyükön csak a kopasz csonkok árválkodtak, amiket rögtön kezdett benőni a friss szövet.
Már magasan járt a nap, mire ismét felocsúdott. Beleszippantott a levegőbe. Anyja szagán kívül más, furcsa szagok is megtámadták. Most kezdtek előtörni az apró emlékezett foszlányok. Anyja épp a tündérfű helyes rágására tanította, hogy még jobban erősítse hatása az amúgy is kivételes képességeiket, amikor számára ismeretlen lények bukkantak fel a távolban. Anyja hirtelen megmerevedett, végül bénult görcse feloldódott és gyors mozdulattal előre szökkent, nógatva őt is, hogy menedéket találjanak az oltalmat adó páfrány fenyő rengetegben. De már nem értek el odáig. Anyja védekezésül, hála a tündérfűnek, hatalmas lángsugarakat kezdett a lények felé eregetni. Körülöttük izzott a levegő, égett növényi rostok kesernyés szaga terjengett. Hirtelen egy lökést érzett és elterült a tündérfűben. Utolsó eszméletével még egy tompa, puffanó hangot hallott, majd minden elsötétedett.
Félt. Egyedül érezte magát. Újra anyjára nézett. Ekkor vette észre azt a nagy lyukat, ami anyja oldalán tátongott. A seb olyan nagy volt, hogy simán belefért volna. A sárkánylovak nem tudnak sírni, így ő sem sírt, csak végtelen gyengeség fogta el.
Újra beleszippantott egy mélyet a levegőbe. Most már ki tudott venni egy különleges, bódító, de mégis borzasztó illatot. Tudta, ez azoknak a lényeknek a bűze. Mint vadászeb a párától meg-megcsillanó avar ezernyi darabkáját, úgy szimatolta körül a már élettelen testet. Végre megtalálta a helyet, ahol a legerősebben érződött, még így, a mindent elpusztító lángtenger után is, és követni kezdte.
Két nap, két éjjel ment egyfolytában, étlen-szomjan, mire a táj képe megváltozott. A dombok szabdalta látóhatárt csak falta, falta tekintetével. Hirtelen irányt váltott. Új célja, az a néha-néha megcsillanó ezüstszalag volt, amelyhez ugyan már nem vezettek a szagok, mégis szüksége volt az éltető nedűre, a vízre. Ahogy közelebb ért a patakhoz, megint egyre jobban érezte a lények visszataszító illatát, de nem törődött vele, erősebb volt az ösztöne.
Mélyeket szívott a patakból. Érezte a víz erejét, ahogy szétterjed gyenge testében. A hosszan tartó ivás után fogta csak fel, mennyire éhes. A túloldalon akáciához hasonló kohera cserjéket fedezett fel, mely a sárkánylovak egyik kedvenc csemegéje. Jól belakmározott, majd leheveredett a patak parton.
A csillagok már eljárták szokásos táncukat mire felébredt. Újra erősnek érezte magát. Az útközben benne munkálkodó bosszú kíváncsisággá szelídült. Óvatosan, bokorról bokorra, csalitról csalitra közeledett a számára ismeretlen zajokat keltő település felé. Hirtelen mozdulatlanná dermedt. Tőle nem messzire egy nyikorgó, csikorgó valamit vett észre. A tetején a különös lények egyike ült. Az egészet egy hozzá nagyon hasonló, de mégis különböző, általa ismeretlen állat húzta. Pedig különbség volt bőven. Az állatnak nem volt szárnya, de még csonkja sem látszott. Különös zajjal haladt az úton, amiről később megtudta, hogy patái keltik azokat. De a legkülönösebb az, az alázatos, belenyugvást sugárzó tekintet volt, ami az ő fajtájából hiányzott. Sokáig nézett még a furcsa lények után, amíg azok el nem tűntek a szeme elöl egy domb mögött. Az ötlet, mint szikra pattant ki belőle.
*
Már delelőjén járt a nap. A település apraja-nagyja ünnepi lakomához készülődött. A fő fogás sárkányló-szív volt. Az a hír járta, hogy aki akár egy kis falatot is eszik belőle, egész életére megszabadul a kínzó kóroktól, és élete végéig nem kell többé ennie, csak innia. Mivel sárkánylovat száz évente talán ha egyszer ejtenek, így tódultak az emberek a környező falvakból és városokból, hogy a csoda részesei legyenek.
A vidám nyüzsgést egyszerre csak vonyító, szűkülő kutyák hangja törte meg. Fülüket, farkukat behúzva próbáltak menedéket találni valami elől, aminek a szagát ugyan még soha nem érezték, de a belőle áradó szilaj erő és pompa ilyesfajta cselekedetre kényszerítette őket. Igaz, még ifjú, de már most is ragyogó teremtmény volt. Puha, hangtalan léptekkel haladt előre. Rugalmas léptei olybá tették, mintha mindvégig táncolna. Külseje ugyan lóra emlékeztető volt, de a színe semmi máshoz nem hasonlítható. A legtisztább vérvonalú almás-deresek is elbújhattak mellette. A színe inkább izzó kékes volt, mint barna, ugyanakkor ahol megtört rajta a nap sugara, vakító, aranysárga sugarak csíkozták. Szemeiből a vadság és szelídség egyaránt sugárzott. Mint egy néma, de ellentmondást nem tűrő király, ő volt a sárkányló fia.
Hirtelen megmoccant a város. A döbbenet és csodálat vegyes moraja futott végig. Megszólalt egy kürt, majd több is. Vadászok vették körbe és lassan, óvatosan terelték előbbre. Érezte, ha nem is mutatják, félnek tőle.
Fogda nyílt, zár kattant, s tervének foglya magát önként megadta.
*
Összeült a Vének Tanácsa. Nagy kincs az új szerzemény. Dönteni kell, sorsa élet, vagy halál. A Főtanácsnok, aki amúgy a pénzügyekkel is foglalkozott, azt javasolta, hagyják életben, mert jó bevételi forrás lesz a településnek. A Fővadász kételyének adott hangot, mert szerinte a sárkánylovak őrzése nem megoldható.
Igaz ugyan, hogy élő sárkánylovat még soha nem fogtak be, nemhogy fogságban tartottak volna, mégis inkább erre hajlottak a vélemények. Végül a Fővezér szavazásra bocsátotta a kérdést. A többség az életre szavazott a halál ellenében.
A Fővezér kiosztotta a feladatokat. Meg kell erősíteni a börtön rácsait, utána kell nézni, milyen táplálékkal lehet a foglyot életben tartani, meg kell szervezni a látványosság bemutathatóságát.
Ácsok, fegyverkovácsok kezdtek serénykedni. Társzekerekkel hordták a köveket, hogy a falakat megerősítsék. Délutánra összeállt a mű. Az eddigi rácsos, de mégis szellős börtönt mázsás kövek fogták körbe, éppen annyi helyet hagyva szabadon, hogy a szerzeményt etetni, itatni tudják, valamint a közönség jó pénzért megtekinthesse. A jól végzett munka tudatával várták a nap fénypontját, az estét, a sárkányló-szív lakomát.
A Főtérre dobogót állítottak, fáklyákkal világították meg a nagy üstöt. A várakozás a tetőfokára hágott. A helybéliek ingyen, a lakomára máshonnan érkezők súlyos aranydukátok fejében juthattak csak hozzá a Fővezér pecsétjét viselő engedélyhez.
*
Tompa puffanásokra, acél csengő hangjára eszmélt. A nyirkos fuvallat egyre kevésbé áradt be. Gondolatai újra a szabadság felé vitték. Kiterjesztette magát a falakon kívülre, körbe járta a település zeg-zugos utcáit, mire megtalálta azt, amit keresett.
A házak üresen tátongtak, mindenki a lakoma körül nyüzsgött, csak egy ember lelket talált, akit nem vonzott a más pusztulásának ünneplése. Húsz év körüli lehetett, árván nőtt fel. Izmai acélosak, gondolatai szabadok. Mintha varázsütés érte volna. Elkapta egy gondolat foszlány, körbe lengte, és szinte kényszerítette, hogy felálljon és elinduljon. Ő sem tudta hová, de lábai egyre gyorsabban vitték, mire végre rájött, hogy a sárkányló felé igyekszik. Végül ott álltak egymással szemben. Tekintetük végigsiklott a másikon, majd gondolataik is találkoztak. Egyre közelebb kerültek egymáshoz.
Olvadt a vas, sziklák hasadtak, s egyszerre csak már nem volt semmi más. Szinte eggyé forrtak. Együtt hagyták el börtönüket.
A város, ami pár órával ezelőtt még az öröm hangjaival volt tele, most csöndes volt. Csak a halált lehetett hallani. Aki evett a sárkányló szívéből, azt álmában érte a halál. A pazar, életre szóló lakomának hírmondója sem maradt.
*
Szavak nélkül beszéltek. Megismerték a másikat és összekötötték jövőjüket egy időre.

Bp., 2004. április